Kép forrása: Het Utrechts Archief, Hessels, L. (Nederlandse Spoorwegen), CC BY-SA 4.0
Leírás: Magyar menekültek érkezése Utrechtbe, 1956. november 17.
Az Ukrajna elleni orosz támadás révén a menekültek befogadásának kérdése ismét aktuálissá válik. 1956-ban a magyar menekülteket a kommunizmus áldozataiként szívélyesen fogadták hazánkban, bár az engedélyezett létszámok ma már kissé szűkösnek tűnnek. Az utrechti hatóságok és polgárok is elkötelezték magukat befogadásuk és integrációjuk mellett. Különböző fokú sikerrel jártak. Ez a cikk eredetileg a Tijdschrift Oud-Utrecht 2013-as különszámában jelent meg, melynek témája a hidegháború volt.
Írta: Marvin Kerkhoven. Politikatörténetet tanult az Utrechti Egyetemen.
Miután a szovjet csapatok 1956. november 4-én leverték a magyar felkelést, 200.000 magyar menekült Ausztriába. Az ország nem tudott megbirkózni a menekültek ekkora áradatával, és az ENSZ menekültügyi főbiztosának más országokhoz intézett felhívása számos országban meghallgatásra talált. Hollandia 3.300-at akart befogadni. 1956 novemberében és decemberében végül 2.853-an érkeztek. 280-an Utrecht tartományba kerültek, ebből 134 Utrecht városába. Közülük 20 hallgató volt, akik beiratkozhattak az egyetemre.
Fogadtatás Utrechtben
A menekültek befogadása Utrechtben jó képet ad a hollandiai helyi (önkormányzati) befogadásról. Magánkezdeményezések és a helyi önkormányzatok voltak felelősek a menekültek végleges elhelyezéséért a Holland Menekültügyi Segélyszervezettel [Federatie voor Vluchtelingenhulp] együttműködve. E célból Utrecht városában létrehozták az Utrechti Menekülteket Segítő Bizottságot (Comité Utrecht Vluchtelingenhulp), amely különböző intézmények képviselőiből áll.
A bizottságnak három fő feladata volt: az Utrechtben letelepedett magyar menekültek lakhatásának, foglalkoztatásának és integrációjának elősegítése. Viszonylag sok fiatal volt köztük. A menekültek lakhatása és foglalkoztatása meglehetősen zökkenőmentesen ment, az integrációs folyamat azonban nagyobb kihívásnak bizonyult.
Bár Hollandiának volt némi tapasztalata a menekültek befogadásában, a magyarok befogadása viszonylag újfajta jelenség volt. A második világháború után a holland Kelet-Indiából hazatelepített emberek nagy áradata érkezett Hollandiába. Ők azonban többnyire „félig hollandok” voltak, akik már beszélték a nyelvet, és egyfajta kapcsolatban álltak Hollandiával. A magyarok túlnyomó többségére sem az egyik, sem a másik nem vonatkozott. Ráadásul egy olyan kommunista társadalomból származtak, amely óriási mértékben különbözött a kapitalista rendszerű, „szabad” Hollandia életétől.
Orbán Árpád és Halmos Gyuri azok közé a menekültek közé tartozott, akiket eredetileg Utrechtben fogadtak be. Orbán apja aktívan részt vett a felkelésben, és a kommunista párt megbízhatatlannak tartotta őket, mert nem voltak párttagok. Feleségével és két fiával (Árpáddal és bátyjával) Ausztriába menekültek. Mivel a család attól tartott, hogy az oroszok Ausztriát is megszállják, Ausztriától nyugatabbra választottak egy másik országot. Utrechten keresztül az Orbán család Den Boschba került. Orbán Árpád később visszatért Utrechtbe, 1980-ban a vulgáris és a középkori latin, 1988-tól pedig a késő latin nyelv professzora lett.
Halmos Gyuri 23 évesen egyedül menekült Ausztriába. A diák nem volt politikai menekült, de úgy döntött, hogy távozik, mert gyűlölte országának diktatúráját. Azért döntött úgy, hogy Hollandiába megy, mert itt voltak ismerősei. Halmosról kezdetben a zeisti Heerewegen birtokon gondoskodtak. 2006 novemberében, 50 évvel a felkelés után, találkozót szervezett az akkoriban ott befogadott menekültek számára. (az említett épületen egy emléktáblát is elhelyeztek holland felirattal – a ford.)
Integrációs Bizottság
Az Utrechti Menekülteket Segítő Bizottság nagyon fontosságot tulajdonított annak, hogy a magyar menekültek jól beilleszkedjenek a holland társadalomba. A menekültek patrónusainak (bizalmas tanácsadóknak) kijelölése és egy Magyar Központ [Hongaars Centrum] létrehozása az integrációt elősegítő intézkedések közé tartoztak.
A bizottság külön integrációs bizottságot hozott létre a tervek végrehajtására. A tagoknak hetente egyszer konzultációkat kellett tartaniuk a Szociális Tanács [Sociale Raad] irodájában. A cél az volt, hogy segítsék a magyarokat, tanácsokat adjanak, közvetítsenek és tájékoztatást nyújtsanak a lakhatásról, a munkáról és a ruházati cikkek elosztásáról. A konzultációs óra iránti érdeklődés, ahol tolmácsok is jelen voltak, kezdettől fogva nagy volt.
1957 márciusában megnyílt a Magyar Központ [Hongaars Centrum]. A meghívottak között voltak többek között a holland kapcsolatokkal rendelkező magyarok, de cégek vezetői és szociális munkásai is. A környező települések magyarjait is szívesen fogadták. A központ fontos létesítménnyé nőtte ki magát, ahol az integrációt pihenéssel és szórakozással, tájékoztatással és nyelvórákkal segítették elő. A bizottság nem tudta teljes mértékben megvalósítani minden tervét.
A Magyar Központ konzultációs órája akkora érdeklődést váltott ki, hogy nehéz volt minden kérdéssel és problémával foglalkozni. Nem lehetett minden magyar helyzetére megoldást találni. Végül csak azokhoz a családokhoz kerültek nevelőanyák, akik a problémák megoldásában segíteni tudtak. Orbán Árpád így emlékszik vissza erre: „Egy nő, aki az önkormányzat Szociális Osztályán dolgozott, rendszeresen eljött, hogy megnézze, jól megy-e minden az otthonunkban. Édesanyámat megismertette egy magyar nővel, aki a 30-as években érkezett Hollandiába. Édesanyám nagyon sok segítséget kapott attól a hölgytől.”
Só a teában
A magyar menekülteket gyakran meglepték a holland szokások a befogadás első hónapjaiban. Például nem tudtak hozzászokni ahhoz, hogy sok kávét igyanak. A magyarok is mindig feketén itták a kávéjukat. Az ételeket is furcsának találták: mindig azt a szószos krumplit kapták mártással és zöldségekkel, amelyeket vízben főztek, és csak naponta egyszer kaptak meleg ételt.
Orbán: „Sok magyar elkövette azt a hibát, hogy sót tett a teába, mert összekeverte a Magyarországon megszokott sötétszürke cukorral.” Halmos: „Azt vettem észre, hogy Hollandiában nem lehet csak úgy elhaladni egymás mellett, mint Magyarországon.” Orbán egyetért ezzel: „Amikor elhoztam egy barátomat az iskolából, gyakran a folyosón kellett várnom, amíg ő és a családja befejezte az evést. Engem például nem hívtak meg az asztalhoz.” A hollandokat vendégszeretőnek tartották, de a látogatásokra lehetőleg megbeszélés alapján kellett sor kerüljön. Az autók nagy száma és a hozzá társuló zsúfoltság szintén új volt a magyarok számára. Csodálkoztak a hollandok által az otthonaik berendezésére költött pénzen, mivel a magyar társadalomban a ház csak a harmadik helyre került, a ruházat és az élelmiszer után.
Mivel a magyar és a holland nyelv között nincs nyelvi rokonság, a nyelv sok menekült számára komoly problémát jelentett. Bár néhány magyar hamarosan elképesztően sok holland szót ismert, és egyszerű beszélgetéseket tudott folytatni, a legtöbb, amit hallottak vagy olvastak, furcsa és érthetetlen maradt számukra. Halmos: „A nyelv fontos feltétele volt a megfelelő integrációnak. Nem volt ilyen problémám, mivel elég jól beszéltem angolul és németül, és ezért könnyen tudtam kommunikálni a hollandokkal. Ez természetesen felgyorsította az integrációs folyamatot esetemben.” Orbán Árpád szülei számára nagyon gyorsan világossá vált, hogy fiuknak iskolába kell járnia, mert Hollandiában tankötelezettség volt érvényben. Orbán: „Egy olyan osztályba kerültem, ahol a diákok és a tanár egész nap hollandul beszéltek. Nem volt megfelelő magyar tananyag, így mutogatva, jelnyelven kellett boldogulnom.” A nyelvi akadály sok magyarban a magány érzetét keltette. Néhányan más munkakörbe kívánkoztak, mert úgy érezték, hogy a holland munkások nevetnek rajtuk, és mindig róluk beszélnek. Könnyen keletkezett zűrzavar és félreértés. Szerencsére a konfliktusok csak időnként fordultak elő, de nehézségekben nem volt hiány.
Eltérő munkamorál
Egy gyárvezető véleményét, miszerint a magyarok többsége példamutató munkaerő volt, mások is osztották. Szorgalmasnak és kitartónak tartották őket. Csak egy elenyésző kisebbség vonakodott a munkától. Viszont voltak különbségek a munkamorált illetően, amelyek nyilvánvalóvá váltak. A vasfüggöny mögött minden a munka körül forgott, és a magyar a termelési képességéből merítette erkölcsi létjogosultságát. A kemény munkának a termelékenység növekedéséhez és a távoli jövőben a kommunista üdvösség állapotának megvalósításához kellett vezetnie. A jelen kevésbé volt fontos.
A fiatal magyarok, akik ezzel a gondolatmenettel nevelkedtek, kemény munkával akarták bizonyítani, hogy joguk van Nyugaton létezni. Ezért meglepte őket, hogy Hollandiában törvényesen meghatározott nyolcórás munkanap van érvényben. Magyarországon mindenki – férfi vagy nő – dolgozhatott, ameddig akart, a 16 órás vagy annál hosszabb munkanapok nem voltak ritkák. Az a tény, hogy Hollandiában korlátozták a túlórák számát, felháborodást váltott ki a magyarok körében. Minden a munka körül forgott, és hogyhogy nem engedték meg, hogy többet keressen az, aki tovább dolgozik? Hiszen nagyon is szükségük volt a pénzre. A munkakedv hiánya, amivel egyesek erre reagáltak, nem a lustaság jele volt, hanem a frusztrációé, hogy a „szabad” Nyugaton a munkaidőhöz való „jog” korlátozottabbnak bizonyult, mint amit Magyarországon megszoktak.
A „kötelesség” fogalma is más jelentéssel bírt a magyarok számára. Soha nem tanulták meg a felelősségviselést, mindig más gondolkodott és döntött helyettük. A magyaroknak nagyon is hozzá kellett szokniuk a holland munkaügyi és szociális rendszerhez. Az a tény, hogy a munkáltató és a munkavállaló megállapodásokat kötöttek, és hogy akkor is kaptak fizetést, ha betegek voltak: mindezt ők nem ismerték. Azok a magyarok, akik a limburgi bányákban találtak munkát, csodálkoztak a bruttó és a nettó bérek közötti nagy különbségen, valamint a sok szociális ellátásért fizetendő díjon.
Mélyen gyökerező bizalmatlanság
A túlélési ösztön arra kényszerítette Magyarország népét, hogy a rezsim által megalkotott mesterséges nyelvét beszélje. Aki nem énekelte a párt dalát, az elárulta magát. Az ember saját gondolatait és érzéseit nem fejezhette ki. Ebben a politikailag meghatározott légkörben nőttek fel a magyar fiatalok. Ezért folyton hazudniuk kellett. Mindig azt mondták, amit válaszként elvárnak tőlük. Halmos és Orbán egyöntetűen mondták: „Már gyerekként is skizofrénnek neveltek, az iskolában indoktrinálták őket: otthon viszont te és a szüleid az ellenkezőjét mondtátok, mert mindannyian tudtuk, hogy nevetséges, amit az iskolában csináltunk.”
A fiatal magyar menekültek nem tudták, mi a demokrácia. Antikommunisták voltak, sokan harcoltak a szabadságért, de nem tudták, mit jelent ez a szabadság. Egy olyan társadalom volt, amelyet nem a politika határozott meg, olyan szervezetek, amelyeknek nem volt politikai háttere, ezt egyáltalán nem tudták elképzelni. Mindenre gyanakodva tekintettek, nem tudták elképzelni, hogy valami mögött nincs hátsó szándék. Halmos Gyuri ezért a hollandiai „szellemi szabadságot” említi, mint a legnagyobb különbséget az akkori magyar élethez képest. Halmos: „Amikor Hollandiában folyton hallgattam a rádióban a beszédeket, feltűnt, hogy Hollandiában mindenkinek megvan a maga véleménye, és ezt meg is engedték. Ezt egy igazi csodának tartottam.”
A magyarokban is megvolt a szabadságvágy, de hiányzott a szabadság ismerete. Új értelmet kellett adniuk a nyugati életnek, nem a kollektivitásra kellett összpontosítani, hanem az egyes egyének személyére és értékére. Az általuk ismert orosz és a belőle származó magyar rezsimmel szemben nem egy másik, nyugati egy rezsim állott, hanem egy demokrácia. A demokrácia fogalma irreálisnak tűnt a magyarok számára.
Az integráció sikere
A magyarok csalódhattak a hollandiai életben. Gyakran mást vártak tőle. Különösen Utrecht esetében tűnik úgy, hogy az érintett hatóságok nem fordítottak kellő figyelmet a menekültek (lelki) szükségleteire. 1958 elején például megszűnt a Magyar Központ támogatása, miközben 1957 szeptemberéig még aktívan használták. Más városokban a hasonló intézményekkel aktivitása sokkal nagyobb volt.
Az Utrechti Menekülteket Segélyező Bizottsága a fiatal, képzetlen magyar munkások pszichéjében kereste a magyarázatot, akik nagyobb számban voltak Utrechtben, mint máshol. A feltételezések szerint az élethez való negatív hozzáállásuk és az elszigeteltségben töltött idő passzivitáshoz és lemondáshoz vezetett. Az is lehet, hogy a hollandok elvárásai a magyarok alkalmazkodóképességével kapcsolatban túl nagyok voltak, elvégre csak másfél éve érkeztek.
Nehéz meghatározni, hogy az utrechti menekülteknek mennyire sikerült integrálódniuk. Az integrációs politika elsősorban a holland gazdaságban való foglalkoztathatóságra összpontosított. De a munkához való könnyű hozzáférés és az otthonkeresés – két olyan dolog, ami általában jól sikerült – nem garantálta a jó társadalmi életet és a sikeres integrációt. Ehhez a holland nyelv ismerete még fontosabb volt. Elsajátítása sok magyar számára (túl) nehéz feladatnak bizonyult. Ennek eredményeként sokan elszigetelődtek.
Az integrációs folyamat sikeres kimeneteléhez a Bizottságnak és a különböző más szerveknek is maguknak a magyaroknak a hajlandóságára kellett támaszkodniuk, ami nem volt minden magyar esetében azonos nagyságú. Ennek ellenére az összes menekültre jellemző volt az az érzés, amit Orbán Árpád a Magyarországról Hollandiába tartó menekülése kapcsán felvázol: „Az Ausztriából Hollandiába tartó vonaton már boldognak éreztem magam, óriási teher hullott le rólam. Később pedig, amint Hollandiában voltunk, szabadon mozoghattunk a városban… ez tényleg életem legboldogabb hónapja volt!” Halmos Gyuri is pozitívan emlékezik vissza: „Hollandiában szinte minden ember nagyon nagymértékű támogatásról és hatalmas nagylelkűségéről tett tanúbizonyságot, a királynőtől a legegyszerűbb állampolgárig, egy olyan országban, ahol a háború és az 1953-as árvíz után nem volt igazi jólét”.
De Hongaarse Furie
Mielőtt a magyar menekültek 1956. november 14-én hazánkba érkeztek, Utrechtben már lázongások voltak. Az antikommunizmus csúcspontja (vagy mélypontja) az 1956. november 4-én és 5-én kitört úgynevezett „magyar düh” (Hongaarse furie) volt, amely Utrechtben igencsak virulens formákat öltött.
A holland kommunista párt (CPN) elítélte a magyar megszállás ellen irányuló forradalmat, azt fasiszta ellenforradalomnak titulálta. Ez ellen tiltakozva több ezer fős tömeg gyűlt össze a Mariaplaats-nál, akik azzal fenyegetőztek, hogy a harminc kommunista által védett pártirodát megrohamozzák, és betörték az összes ablakot. Jhr. C.J.A. De Ranitz úr, a polgármester az első sorban állott. Csak egy nappal később szólított fel mindenkit a „folyamatos randalírozás” elkerülésére.
A párthivatal és a kommunista szakszervezet (EVC, Eenheids Vakcentrale) irodája mellett ismert kommunisták otthonai is súlyos vandalizmus célpontjaivá váltak. A CPN szerint a velük szemben alkalmazott módszerek – bojkott és kenyérlopás – terrorrá váltak. Utrechtben többek között a Troelstralaan és a Breestraat házait rongálták meg, az ott lévő gyermekeket pedig súlyosan traumatizálták.
A kommunista boltosok szenvedtek a legtöbbet. Az idős optikust, B.W. Lindemant, egykori városi tanácsost és zsidó ellenállási harcost az római katolikus Veritas diákegyesület tagjai hurcolták el az amsterdamsestraatweg-i otthonából. Miután súlyosan bántalmazták, a szeme előtt az egész üzletét és annak árukészletét, vagyis az – 1940 és 1945 közötti szünettel – felhalmozott életművét porrá zúzták. Ez volt az antikommunizmus.
A Van der Velde család rádióboltját az Oudegrachton szintén alaposan megrongálták. A kommunisták napilapja, a „De Waarheid” szerint az elkövetők azt kiabálták: „Most pedig induljunk ahhoz a rohadt zsidóhoz!”
A Nieuw Utrechts Dagblad megállapította, hogy a rendőrség tétlenül szemlélte ezeket az eseményeket, sőt időnként bátorította a felforgatókat. Az Utrechtsch Nieuwsblad, a Het Centrum katolikus újság és a szociáldemokrata PvdA újságja, a Het Vrije Volk PvdA újság a rendőrség verzióját vette át, míg a De Waarheid éles hangon bírálta a rendőrséget. A Nieuw Utrechts Dagblad, a Het Parool egyik lapja, hozta le a legtöbb szemtanúktól származó információt.
Forrás: oud-utrecht.nl
A cikk a Vereniging Oud-Utrecht történelmi egyesület hozzájárulásával lett publikálva.