EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET…
Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág;
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott, üres szobában áll.
Ne ily halált adj, istenem,
Ne ily halált adj énnekem!
Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
Eget-földet rázó mennydörgés dönt le… –
Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
„Világszabadság!”
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyúgatig,
S a zsarnokság velök megütközik:
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivívott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva. –
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!
Pest, 1846. december
EÉN DENKBEELD IS ER, DAT MIJ KWELT
Eén denkbeeld is er, dat mij kwelt:
Te midden weeke kussens stil te sterven,
Langzaam te welken als een bloem,
Die heim’lijk knagend gif heeft doen bederven,
Langzaam te kwijnen als een kaars,
Die in een leeg vertrek werd uit het oog verloren;
Niet zulk een dood geef mij, o God!
Niet zulk een dood zij mij beschoren!
Laat mij een boom zijn, door den bliksem fel gespleten
Of door den stormwind uit den grond gereten,
Laat mij een rotsblok zijn, dat van den berg in’t dal
Door donder, aard en hemel schokkend, komt ten val.
Als eéns elk slaven volk
Geestdriftig trekt ten strijd
Met wapp’ rend roode vaan, waarop de leuze prijkt:
„De wereld vrij,
Dat zweren wij!”
Als dan trompetgeschal
Van Oost tot West weerklinkt
En voor deez’ heil’ge leus de tyrannie verzinkt.
Dan vall’ik neer
Op’t veld der eer!
Daár stroom’ mij uit het hart het jeugdig bloed,
Een juichkreet uit mijn mond als laatste groet,
Die in ’t gedruisch der wapens gaat teloor
En in ’t gebulder der kanonnen wordt gesmoord.
Mijn lijk ligt ter aarde
En brieschende paarden
Vertrappen het, stormend den strijd tegemoet
En laten het liggen, verscheurd in mijn bloed.
Tot komt dan de dag, waar met treurende toonen
En vlaggen, omfloerst, men ten graf draagt de dooden,
Dan zoeke men saâm mijn verspreide gebeent’
Voor het graf, dat de helden, die vielen, vereênt,
De helden, die vielen en stierven zoo blij
Voor de heilige leuze: „De wereld zij vrij!’
Forrás: Magyar-holland szemle, 1926/5
Fordította: Jan de Vreede, Hollandia budapesti alkonzulja, 1926