Magyarok hollandiai fogadtatása ’56-ban: Vrijheidslaan, Jaarbeurshal és Radányi atya

Összefoglaló 3 jelenetben és 2 széljegyzettel ellátva

Cikkünk megírásának közvetlen apropója egy kis videó volt, amin már az érkezést követő harmadik hónapban tömeges esküvőre került sor Epe településen 1957. január 15-én, amiről a holland írott sajtó is részletesen beszámolt. Ezt nemrég Deuten-Makkai Réka, a Hollandiai Mikes Kelemen Kör elnöke megosztotta a Facebookon, mi pedig nyomába eredtünk annak, hogy ki mindenki szerepel a felvételen.

Fontosnak tartjuk kiemelni, hogy cikkünket semmiféle értelemben nem tekintjük politikai állásfoglalásnak (különösen nem a mostani ukrán-orosz háború idején), hanem csupán egy beszámoló egy főhajtás akar lenni mindazok előtt, akik honfitársainkat önzetlenül segítették annak idején.

Legelőször is lássuk magát a videót:

Kik szerepelnek a felvételen?

A felvételen természetesen szerepel az anyakönyvvezetői feladatokat ellátó A. van der Roest, mellette pedig E. Harangozó áll, egy tilburgi magyar orvos, aki tolmácsként lép fel. A videó vége felé, ahol a hét párból hatnak a házasságát katolikus szertartás keretében megerősítik, Radványi Rókus jezsuita atya látható. Jelen volt még G. Bibo helyettes polgármester (vajon magyar volt?) is. Bár a felvételen nem említik, erősen valószínűsíthető, hogy Tüski István lehetett a hetedik, református pár esketője. Egyelőre a házasulók személyét nem sikerült beazonosítani, viszont ha később ilyen adat birtokába jutunk, azzal frissíteni fogjuk cikkünket. Ezt a szép jelenetet egyelőre egy Adytól vett idézettel foglalhatnánk össze: „az élet él és élni akar”. A házasság pedig az élni akarás egyik legszebb kifejezési formája… Megjegyezzük, hogy ilyen magyar menekültek ilyen „tömeges” esküvőjéről érkezésüket követően még több alkalommal is beszámolt a holland sajtó.

Cikkünk hátralevő részében egy másik, nem kevésbé jellemző jelenetsorban kívánjuk felvillantani, hogy mekkora volt a hollandokban a segíteni vágyás és a tettrekészség a Hollandiába menekültek javára.

1. jelenet: Hongaarse Furie és Vrijheidslaan

Az első szót talán magyar tombolásnak, a másodikat pedig Szabadság-körútnak lehetne fordítani. Mindkét esemény a holland nép alulról jövő, tömeges megnyilvánulása volt.

Kezdjük az elsővel, vagyis a magyar tombolással. Ez konkrétan azt jelentette, hogy a hollandok széles rétegeiben elemi felháborodáshoz vezetett, amikor megkapták a hírt arról, hogy a szovjetek november 4-én bevonultak. Ennek hatására volt minden: tömeggyűlések, rátámadtak a holland kommunista pártszékházra és a Waarheid nevű pártlap irodájának is betörték az ablakait. És hogy mindehhez a hivatalos holland kormányzat hogyan állt? Hát például úgy, hogy Utrechtben a polgármester nemcsak tűrte a városában történteket, hanem egyenesen az első sorban állt. És csak napokkal később léptek közbe, mire már szubsztanciális méretű anyagi kár is keletkezett… Természetesen a holland kommunista párt ezen mérhetetlenül fel volt háborodva és tiltakozott, ahogyan tudott. Ezt mind megírtuk korábban 1956 november és utána: Magyar menekültek Utrechtben című cikkünkben.

A második eseménysorról (még) nem írtunk részletesen, bár – legalábbis a „régi” (tehát kb. 2010 előtti) hollandiai magyarok – körében közismert történésről van szó: ez a Szabadság-körút (Vrijheidslaan) létrejötte Hollandiában. A szovjetek bevonulását követően a holland főváros lakóinak azzal fejezte ki a magyarok iránti szolidaritását, hogy leverték az akkor még létező Stalinlaan utcatábláját és helyette feltették az előző napi dátumot afféle mementóként rögzítő „4 Novemberlaan” utcatáblát. Ez persze még nem volt hivatalos, de ez sem tartott sokáig: a városi tanács az erről szóló határozatot tíz nap alatt érvénybe léptette, és így létrejött a Vrijheidslaan.

2. jelenet: Megérkeznek az első menekültek (november 14.)

Alig zajlottak le a fent nevezett események, amikor már meg is érkezett az első vonatszerelvény Hollandiába, amely azokat a magyarokat hozta, akik úgy döntöttek, hogy nem akarnak tovább élni a kommunisták uralma alá visszakerült Magyarországon. Akár azért, mert konkrétan féltek a megtorlástól a forradalomban való részvételük miatt, akár azért, mert odahaza kilátástalannak látták a jövőt. Bár a menekültek nagy tömegének „elosztóhelye” Ausztria volt, a hollandok elég komoly mértékben kivették részüket a magyar menekültek befogadásából – előbb 1000 magyarról volt szó, majd végül több mint 3000 honfitársunk kapta meg az újrakezdés lehetőségét.

Szóval jött a vonat, melyet holland Vöröskereszt szervezett. A német-holland határt Venlonál lépték át november 14-én, majd Utrechtbe hozták őket és a Jaarbeurshal csarnokában helyezték el őket kezdetben. Ezzel az első szerelvénnyel 670-en érkeztek.

Ezt utána még több, ikonikussá vált jelenet is követte. Látogatást tett a királynő a Jaarbeurshalban, illetve a korabeli filmhíradóban is elhangzik szózata, melyben üdvözli a magyarokat. És ez még nem minden, több eseményt is felsorolhatnánk, de e helyt most legyen elég ennyi… Egyszóval a hivatalos szervek oldaláról is sok támogatás érkezett: mind állami, mind önkormányzati szinten megadták a magyaroknak, amire az újrakezdéshez szükségük volt.

3. jelenet: Munka, lakás, házasság

Egyes menekültek élete meglepően gyorsan új lendületet tudott venni. Persze ahhoz, hogy mindez zökkenőmentesen történhessen, sokféle segítségre volt szükség, sok oldalról. És hogy minden kedvező csillag együtt állt, azt például már egy november 15-i újságcikk megmutatta. Ebből idézünk pár mondatot, ami gyorsan összegyűjtött segítség nagyságát jól illusztrálja:

„A mai napon bezárja üzletét egy utrechti fodrász, aki aggódik a magyarok sorsáért. A fodrászokat perselyekkel kiküldte az utcára, hogy gyűjtsenek az országos segélyalapba. A férfifodrászat dolgozói egy ideiglenesen felszerelt fodrászatban borotválnak, vágnak hajat. Egy utrechti rádióüzlet rádiót helyezett el benne, egy virágüzlet pedig virágokat adott.”

„Radányi Rókus atya, a Magyarországról tavaly elmenekült jezsuita, jelenleg Leuvenben (Belgium) él, és elvállalta a [hollandiai magyar] katolikusok lelkigondozását.”

“A Bata-cipőgyár vezetősége távirati úton arról értesítette a Vöröskeresztet, hogy készen áll 92 férfinak munkát ajánlani a gyárában.”

1. széljegyzet: Radányi atya Hollandiában

A fentiekhez magyar szempontból csak két széljegyzetet fűznénk. Radányi atya 1960-ig látta el hűségesen a hollandiai katolikus magyarok lelkigondozását, ezután az Egyesült Államokban folytatta szolgálatát. Hollandiai időszaka alatt fáradságos munkával egy lapot is kiadott lelkipásztori munkája mellett. „Hollandiában A Kereszt népét adta ki, ami nemcsak hitbuzgalmi lap volt, hanem az ottani magyarok „mindenes“ lapja. Sok munka járt a kiadással. A szöveget kétszer gépelte le, másodszor azért, hogy a jobboldalon kiegyenlítse a margót. Ezután egy alulról égővel megvilágított tejüveg lapra helyezte a kész oldalt, és elkezdődött a „kákán csomót keresés”. A hibás szót újra gépelte, és óvatosan beragasztotta az elhibázott fölé. Ez után következett a címek összeállítása, amelyeket előre nyomtatott betűkből ragasztott össze. Ezt a szöveget kapta meg a nyomda. Majd jött a postázás kimerítő napja: címzés, szállítás és a különböző formulák kitöltése.” (Babos István írása, Szolgálat, 1979, 94. old.). Radányi atyáról és hollandiai tevékenységéről később külön cikket szándékszunk írni.

2. széljegyzet: Batadorp és Bata-gyár

A második széljegyzet a Bata cipőgyárat illeti. Szociális és ipartörténeti szempontból is roppant érdekes vállalatról, mai szóval multinacionális konszernről van ugyanis szó. Alapítója még az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege számára készített lábbeliket, a 20-as években erősen felfuttatták a termelést a Fordnál bevezetett rendszerből tanulva, majd a 30-as években decentralizálták működésüket. 1939-ben már 60 millió pár lábbelit készítettek, mintegy 30 országban Brazíliától kezdve egészen Indiáig. Hollandiából az 1970-es években nagyjából kivonult a cég (olcsóbb bérű országokba), már csak egy gyára van, mely a Bata Industrials üzletághoz tartozik.

Jellemző volt a cégre, hogy a világon sok helyen kiterjedt, jó minőségű munkásházakat épített – ez Hollandiában Best egyik városrészében jött létre és Batadorp névre hallgat. Ez a telep a mai napig védett városképi jelentőségű. Ezeket a házakat a cég kivonulásakor átvette a helyi önkormányzat. Megjegyezzük még itt, hogy Magyarországon pedig Tiszaföldvár területén kezdtek fejlesztésbe az 1940-es évek elején. Később ebből nőtt ki a Tisza cipőgyár. A telepet is tartalmazó városrész, Martfű pedig 1950-ben levált Tiszaföldvárról. 

A református menekültek lelkigondozói

Fentiekben szó volt Radányi atyáról, de megemlíthetnénk még a szintén jezsuita Muzslay atyát, aki az 50-es évek elején érkezett a Benelux-államokba. Református oldalról főként nt. Tüski István lelkipásztort említhetjük meg, aki még a ’40-es évek végén emigrált Hollandiába. Róla Pusztai Gábor írt életútját áttekintő cikket , majd a későbbiekben nt. Jakos Lajos érdemel említést, aki 1957-ben költözött Hollandiába. Őróla részletesen abban a könyvben lehet olvasni, amit fia, ifj. Végh József írt, amiről mi is írtunk egy recenziót.

Családalapításkor, házasságkötéskor fontos a biztos háttér

Családalapításkor, házasságkötéskor szükség van biztos háttérre, támogatókra segítségre. Jó érzést látni, tudni, hogy erős támogatókra találtak a Hollandiába érkezett magyarok, mikor nagy volt rá a szükség. Mindezen háttér segít megérteni, hogy miként is gondolhattak a frissen érkezett menekültek ilyen korán arra, hogy megházasodjanak és folytassák életüket a jobb jövő reményében.

Nyilván nem minden egyes menekült számára indult ilyen könnyen az új élet, de a fentiekből egyértelműen kiolvasható, hogy Hollandiában sem a holland állam, mind a holland privát szervezetek, vállalatok és magánszemélyek, sem pedig a már kint élő magyarok nem voltak közömbösek sorsuk iránt. Úgyhogy e helyt mi is meghajtjuk fejünket és hálát mondunk előbb Istennek, majd a sok jóakaratú embernek, hogy segítettek annak idején.